Senkit nem láttam bent. Szólongattam is:
- Apa! Itt vagyok! - semmi válasz.
Kezdtem megijedni. Apu nem dolgozhatott. Hol van?
Felmentem minden szobába, megnézni, hogy ott van-e. Sehol. Lefutottam. Egyre többször ordibáltam a nevét. Semmi válasz. Szemem megtelt könnyel amikor benyitottam a szobájába. A szekrényekben semmi, minden kipakolva. Elment..
Lefutottam és rögtön a konyha felé vettem az irányt. A hűtő előtt megálltam majd elolvastam a nekem címezett levelet:
"Kedves Lányom!
Tudom, hogy azt hiszed, hogy most haragszom Rád. Ez nem így van. Nem haragszom rád, de meg kell tanulnod magad dönteni. Még itt Londonban tartózkodok, de nem mondom meg, hogy hol. Hazamegyek. Ha velem akarsz jönni, akkor szombaton gyere ki a reptérre. Ha nem akkor itt maradhatsz egyedül. Te mondtad, hogy nem vagy már kislány. Remélem ez így is van és tudsz magadra vigyázni, ha inkább maradnál. Anyáddal mindent megbeszéltem. Te döntesz."
Nagyon féltem. Egyedül voltam. Teljesen. Örülnöm kellett volna, de elragadott a szomorúság és a félelem. Nem tudtam mit tegyek. Lerogytam az egyik székre és vártam a csodát. Vártam a csodát, amely megmondta a választ. Nem kaptam meg..
SMS-t kaptam. Sam. Nagyon régen beszéltem vele. Nem csodálnám, ha az üzenetbe leszedné a fejem. Megnéztem:
"Szia Gwen! Látom, már nem nagyon érdekellek, de mivel "barátok" vagyunk ezért szólok, hogy elköltözünk. Jó volt veled! Remélem boldog vagy! "
Mindenki itt hagyott. Nincs egy támaszpontom sem. Mihez kezdjek? Nem tudok egyedül élni. Elfogott a fájdalom és egész álló nap csak gondolkoztam. Nem volt könnyű..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése