Már napok óta ott gubbasztottam a box mellett. Arcomon éreztem az erős, hideg szelet, s az esőt. Komolyan meredtem a távolba, hol csak az erdőt láthattam. Komoly arcomat a mellettem ülő fiúra fordítottam majd megvető pillantásokat vetettem rá. Szívem megenyhült, s jobban betakartam az alvó emberkét. Ezek után már csak akkor néztem föl, mikor meghallottam a csődör hangját. Démon. Ez lett a neve, bár nem beszéltük meg, de ez maradt meg nekem. Összeráncolt szemekkel néztem fel, mikor meleget éreztem fejem búbján. Halvány mosoly volt látható arcomon, majd újból a komolyság vette át helyét. Egy horkantással jelezve Démon újra megijedt. A vállamon pihenő Louis-t lefektettem az én párnámra, majd felálltam.
Szembetaláltam magam Vele. Sötét szemeiből láttam az ijedtséget, s a fájdalmat. Még mindig nem bízott bennem eléggé. Pedig már fogyott az időnk.
Adtam neki friss vizet, élelmet, s azokat a dolgokat amikre még szüksége lehet. Hajamat a szél arcomba fújta, az eső elkezdett csepegni.
Lassan odahajoltam Louis-hoz. Keltegettem, megbánó arckifejezéssel. Lassan, s óvatosan nyitotta ki két elnehezült szemhéját, majd mikor megpillantott egy kisebb mosoly volt látható arcán. Felült, majd fel is állt. Bementünk az istállóba. Sosem szerettem ott lenni, fájt a látvány.
Ültünk egy ideig a földön, majd rámosolyodtam Louira. Visszamosolygott, majd fáradtan megkérdezte:
- Hogy vagy?
Várattam egy ideig a válasszal, majd kinéztem a távolba, ameddig csak elláthatott a szem, erdő, erdő, erdő. Ridegen meredtem tovább, kerestem valamit, amit talán mondhatnék is. Nem néztem rá miközben mondtam:
- Talán jobban.
- Örülök. - jött közelebb, majd megölelt, s én viszonoztam. Ránéztem. Fáradt volt. Nagyon. Hagytam őt, felálltam, majd elindultam az ajtó felé. Megálltam hirtelen, s megkérdeztem:
- Miért vagy itt? - rideg kérdésem Őt is megriasztotta.
- Baj? - éreztem magamon, hogy erősen bámul. Nem kellett hátranéznem.
- Nem úgy értem. - fordultam felé. - Hogy hogy segítesz, itt maradsz és nem mész vissza? Megtehetnéd nyugodtan! Nem akarok a terhedre lenni! - néztem rá keserűen.
- Dehogy is! - pattant föl. - Szeretnék segíteni! - fogta meg a vállamat. Mosollyal köszöntem meg mindent.
Még egyszer ránéztem Démon-ra, majd együtt visszamentünk. Mikor megérkeztünk a sok mosolygós arc köszöntött miket, s mindenkitől kiérdemelve kaptunk egy ölelést. Mikor Harry meglátott futva rohant hozzám, majd megcsókolt. Fülig érő szájjal öleltem vissza.
- Hogy vagy? Minden oké? - mérte végig testem.
- Minden rendbe van! - mondtam halkan.
- Egyetek! - kaptunk az alkalmon és ettünk is eleget. Fáradtan dőltem le utána a kanapéra. Az elmúlt napokban sokat próbáltam itthon is lenni és Démonnal is ugyanannyit foglalkozni. A fiúk szerencsére mindent megértettek, nem zavarták, hogy néha nem voltam itthon, tudták, hogy ez nekem fontos. Sőt, volt amikor megnézték Démont. Csodálkozva szemlélték meg a lovardát, s persze a fekete csődört is. A lónak ez nem tetszett, hiszen eddig csak engem és Louis-t látott, de a fiúk nem is mentek oda, tudták, hogy a ló nem szíveli.
- Meséljetek! - néztek ránk a fiúk. Mi egymásra néztünk majd ennyit szóltunk:
- Mit? - felnevettek.
- Hogy vagy Démon? És Ti? - kérdezte mosolyogva Liam.
- Én a magam részéről jól, szerintem Démon is fejlődik. - válaszolt Loui majd rám vetette pillantását. Szeméből kedvesség tükröződött.
- Gwen? - kérdezte félve a kócos ír.
- Én jól vagyok, de .. - nem fejeztem be a mondatot, csak meredten néztem magam elé.
- Baj van? - fogta meg a vállam óvatosan Harry.
- Félek. mondtam. Hangomban nem félelem, hanem csalódás volt.
- Mitől? - következett Zayn.
- Attól, hogy Démon nem fog bízni senkiben. Most sem teszi.
- De téged és Louis-t ismer! Bennetek biztosan bízik! - mondta segítségképpen Niall.
- Én még sosem érthettem hozzá! - förmedtem rá. Megbánóan néztem a csodálkozó Niall-re. - Ne haragudj, de kezd elveszni a hitem. - Niall szerencsére nem haragudott rám. Sőt, megértette miért tettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése