- Neked meg mi a francért van One Direction a faladon? - kérdezte Ben, a bátyám. Ugyanolyan képet vágott, mint amikor meghallotta, hogy milyen zenéket hallgatok. Ezt valahogy mindig megkaptam.
- 17 éves vagyok és nem beszélve arról, hogy lány! - vágtam vissza. Ezek a veszekedések persze mindig úgy végződtek, hogy Én jártam rosszabbul.
- De ezek.. melegek.
- Dehogyis! Hülye vagy? - utáltam, ha valaki ezt mondta, így most sem hagytam magam.
- Inkább Justin Biebert hallgass, mint One Direction-t.- Ezzel kirontott a szobámból. Szerencsére.
A nevem Gwen, Gwen Rox, aki félig Magyarországon, félig pedig Londonban él. Nem volt egyszerű, főleg az iskola, hiszen mindig vándoroltam, de legalább mind a két nyelvet perfect-ül tudtam. Meg persze, London..az éjszakai fények, az a sok nyüzsgő ember, a hatalmas piros buszok..Valahogy mindig oda vágytam inkább. Persze Budapest is szép volt, de valahogy Londonnál leragadtam. Apukám Londonban élt, Anyukám pedig itt, Budapesten. Nemsokára mehetek Londonba. EZ AZ! Erre vártam! Apuval beszéltem nemrég és azt mondta, hogy hiányol, szeretne többet velem lenni. Persze én is így éreztem, hiszen alig találkoztunk.
Bekapcsoltam a Youtube-on a One Thing-et (persze a One Direction-től), mire anyukám megszólalt a szemben lévő szobából.
- Lécci kicsim, ne üvölts! -Persze! Mindig ezt kaptam, ha elkezdtem énekelni. Pedig sokan mondták, hogy jó a hangom, köztük anyukámat is, de most egyáltalán nem volt rám kíváncsi.
- De ha egyszer megtalálnak engem és híres leszek, akkor majd azt mondom, hogy otthon nem szeretnek és nem engednek énekelni - Próbáltam viccesen reagálni, ezért eljátszottam a hattyú halálát, és felhúzott orral becsuktam az ajtómat. Ennyit hallottam utána:
- De azért imádlak! - Anyukám mindig ezt mondta, ha elkezdtem bolondozni, mindig visszavágott egy: imádlak!-al.
Megcsörrent a telefonom. Üvöltött a One Thing, mire láttam a kijelzőn, hogy Apu az. Felvettem.
- Szia kicsi! - mondta, de hallottam a hangján, hogy nevet.
- Szia! Mindjárt kitalálok egy gúnynevet és úgy foglak szólítani.- Persze az én szám is a fülemig ért.
- Jaj, de félek! Nem az útról akartam beszélni, azt már lefoglaltam, maradt az indulás jövőhét szombatra. Szóval azt akartam kérdezni, hogy nem szereted-e a..Várj..Mi is a nevük? - rögtön rávágtam:
- One Direction? -közben már majdhogynem elkezdtem ugrálni.
- Ez az! Szóval szereted Őket?
- Én? Persze! Imádom Őket! - hallottam amint Ben ordít egyet a szobájában és azt mondja:
-A testvérem voltál Gwen, Szerettelek! - persze ezt mind a Star Wars című nagyon jó filmből vette, azért mert hallotta, hogy imádom Őket. Most már muszáj volt felnevetnem, nem bírtam tovább.
- Na ennek örülök. Szeretnél elmenni a fellépésükre? Tudod, itt egyszerűbb megszerezni a jegyet, mint Nálatok. - ekkor már teljesen ugrándoztam össze-vissza, úgy örültem.
- Olyan jóó! Imádlak! - ordítottam a telefonba.
- Rendben akkor még beszélünk. Puszi, -és ekkor letette a telefont. A boldogságom még mindig nem múlt el ezért kinyitottam az ajtómat és közben táncolva és énekelve mentem el a lent lévő konyháig. Persze bénaságom miatt, majdnem leestem a lépcsőn. Már megnyugodtam amikor az egyensúlyom visszatért, de az utolsó lépcsőfok előtt olyat estem, mint még soha. Remek. Ez olyan Gwen-es.
Ezek után mindenkinek elmeséltem az örömhírt, Anyukám örült, Ben nem, az nem érdekelt, de még a kutyámnak is elkezdtem ugrándozni és mondani, hogy megyek One Direction fellépésre.
Hihetetlen volt, nem akartam elhinni. Honnan jött az ötlet? Annyira boldog voltam!
Fáradtan dőltem be az ágyamba, miután egész nap ugrándoztam, így könnyen elnyomott az álom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése