Végül visszaértünk a helyünkre. leültünk, majd vártuk, hogy feljöjjenek a színpadra. Sam még mindig csodálkozott, nem bírta elfelejteni a találkozást. Értetlen fejet vágott. Közben sok lány sikítását hallottuk és a lámpák leoltódtak, a reflektorfény a színpadra világított. Ott álltak. Ott álltak azok akikről hónapok óta álmodoztam. Megtörtént. Hihetetlen! Hallgattuk hihetetlen-jó hangjukat, még mindig nem hittem el. Egyszer megláttam amint Louis figyel. Engem! Nem hittem el. Megismert és most engem bámul miközben énekel. Ez egy álom? Csípjetek meg! Jaj nem mert akkor elmúlik!
Csak figyeltem rájuk miközben egyre többen néztek Rám, észrevették, hogy Louis is engem bámul. Elkezdett mosolyogni. Miért? Ki vagyok én, hogy engem nézzen? Nem vagyok se híres, se szép, egy bakancsban ülök egy koncerten. Attól függetlenül hihetetlen volt. Már csak csodálkozni tudtam, mikor elkezdett a színpad vége felé sétálni. Egyenesen felém. Leugrott a színpadról, felemelte a répa plüsst, majd odajött hozzám és felvitt a színpadra. Én nem tudtam mit tegyek. Csak ámultam-bámultam és bámultam a mosolygó répafiúra. Mikor felértünk, felemelte a kezemet, mintha egy bokszmeccsen lettünk volna és nyertem volna. Nem értettem semmit. Csak csodálkoztam és mosolyogtam. Mosolyom a fülemig ért, nem bírtam abbahagyni. Az egész olyan volt, mint egy álom. Mikor Louis elkezdett nekem énekelni még nagyobb sikítozásokat hallottam a közönség felől. Én csak álltam ott és néztem Louisra. Szemeivel engem bámult közben énekelt. Mikor vége lett a kezemet újra felnyújtotta az égre és ennyit mondott:
- Nagy tapsot! - nem értettem miért tapsolnak nekem. Mit tettem? Csak álltam ott, mint valami nemnormális. De..azért hihetetlen volt..Ennyit tudok mondani.
Vége lett a koncertnek, de nem ülhettem vissza a helyemre, hanem valami széket kaptam a lépcső mellett ahonnan a fiúk lejöttek. Engem leültettek arra a székre és mosolyogtak rám.
- Élsz még? -kérdezte Louis azzal az aranyos tekintetével. Én csak haboztam.
- Nyugi, nincs semmi baj! - mondta a kócos szőkeség aki ugyanúgy mosolygott Rám, mint a többiek.
- Köszönöm - mondtam halkan, majd mosolyogtam egyet. Nem szoktam ilyen lenni. Mindig ordibálok és hülyülök, laza vagyok, de akkor.. Nem hittem el!
- Mi a neved? - kérdezte Harry Styles. Igen, Harry Styles szólt hozzám.
- Gwen.. Gwen Rox - Még mindig csak csodálkoztam.
- Gyönyörű neved van. Gyeree! Majd én segítek lenyugodni. -Ezzel Louis felkapott és elvitt a fiúk öltözőéjig.
- Ha ilyen hihetetlen helyekre viszel, csak idegesebb leszek - mondtam majd kinyújtottam a nyelvem. De miért tettem? Alig ismerem, Ő is engem, nem kell jópofizkodni, meg hülyülni. Nem vagyok komplett.
- Igaz hölgyem - Letett majd ennyit szólt: - Ki kell engesztelnem Téged, mert a plüss olyan aranyos, hogy nem hiszem el! - mondta majd kinyújtotta a nyelvét.
- Ó, dehogyis, csak útban volnék, már megyek is. - próbáltam menekülni, de a többiek elállták az ajtót.
- Hogy kerültél hátra? - ez után mindent elmeséltem, mire mindannyian röhögőgörcsben lettek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése