60. rész: Lépteim zaja

- És nem mehetek sehova egyedül. - fejezi be a történetet a lány.

- Felügyelet alatt tart? De cuki. Tényleg szeret téged. - kacsintok rá.
- És te...elmondtad Louisnak? - kérdezi kíváncsian.
- Nem. - rántottam meg a vállam.
- És nem is fogod?
- Nem tudom... - mondtam kicsit bizonytalanul. Csak felhajtás lenne belőle.
- Inkább te mondd el, mielőtt Niall mondja el neki... - mondta mire rá néztem.

*Később*

- Gwen! - kopogtatnak az ajtón. Kissé nehézkesen, de  felkelek az ágyról. Épp zenét hallgattam.

- Igen? - nyitom ki az ajtót, majd szembetalálom magam a mindig éhes írrel. 

- Niall Hol maradt a törülköződ? - viccelődök vele, mire csak felmosolyog, és beinvitálja magát. Helyet foglal az ágyon, majd féltő pillantásokat vet rám.

- Elmondanád kérlek, mi a baj? - kezdek bele.

- Tudod. Anette elmondta.

- Tudom. 

- Akkor tudod. A lényeg.. - kezdi el, de nehezen mondja ki a szavait. - Hihetetlenül féltem An-t. 

- Nem kell. Erős lány. A szíve tiszta és nem fél. - húzom ki magam, majd Niall egy csodálkozó pillantást vet felém.

- Te nem félsz? - kérdezi, majd minden szava beleég a tudatomba.

- Nem.

- Sosem féltél?

- Volt. De most nem félek. Hiszen, ez a Dave gyerek egy senki, egy agyilag nulla. Bár már én sem értem magamat. - ekkor értetlen arckifejezéssel néz rám.

Egy ideig csöndben tanulmányozza a talajt, majd újra rám néz.

- Köszönöm. - ekkor döbbenek le.

- Mit?

- Azt, hogy megvédted An-t.

- Semmiség. Te is ezt tetted volna. Mert ez a helyes. - mosolygok rá. Hirtelen tárult ki nekem Niall. Mindig is bíztam benne és most ő is bennem.

- Elmondtad már Louis-nak? - kérdezi.

- Nem.

- Nem?

- Jól hallottad.

- De miért nem?

- Mert felhúzná magát rajta és azt nem akarom. Nincs szó arra a szeretetre amit iránta érzek, de ha valami hülyeséget csinál emiatt, akkor azt sosem bocsájtom meg magamnak.

Bólint majd megköszönve kimegy.

*Este*

A friss szellő csapkodta arcom a hideg, nyirkos utcákon. Lépteim zaja különösen csengett. Mintha kihalt volna az egész világ. 

Egy hosszú sétára indultam. Nem tudtam hova megyek, de jól esett. Fülemben felcsendült egy dallam. Egy hegedűszó. Mintha eluralkodna rajtam.

Mit keresek én itt? Itt..

Nem a fájdalom szorított markai közé..Nem tudtam mi. 

*Másnap reggel*

Az ajtó előtt álltam. Ugyanúgy. Szemem végig a kilincsen pásztáztam. Kezeim teljesen falfehérek voltak, lábaim remegtek. Nem telt jól az estém. Nagyon fáztam. 

Hogy miért is nem jöttem haza? Meg akartam érteni ezeket az érzelmeket. Hogy mitől kap el ez az érzés, mikor meghallom ugyanazt a hegedű szólamot, s fülemben cseng.

Egy rövidnadrág, alatta harisnya, egy hosszabb blézer, semmi több. Így indultam el, teljesen átfagytam. Megfogtam a kilincset, de kinyitni nem volt erőm.

- Gwen! Gwen! Hol voltál? Jól vagy? Gwen! - szorít meg erősen barátnőm. Visszaölelem minden erőmből, de nem szólalok meg. Nem is kívánok megszólalni, míg nem értem érzéseimet. Szerelmem erős karjait érzem magam körül, de nem látom jól. Nem akartam magamnak fájdalmat okozni. Mi történik velem?