- Hülye vagy.
- Én is erről beszélek! - nevetek rá, mire rányújtom nyelvem.
- Ne mondj ilyet! - mosolyog rám, majd közeledik, s megcsókol. Ekkor szemeibe merülök el, de egy valami bennem motoszkál. - Már megint egy terv? - kérdezi hisztérikusan. - És hol maradnak a szerelmes pillanataink?
- Otthon, kedves macsó Louis.
- Ez tetszik. - húzogatja szemöldökét. Kibújok öleléséből és felosonok a lépcsőn. A lány már betért Niall szobájába, ezért én könnyen elérkezem Zayn hálójáig. Az ajtó résnyire van nyitva, de nekem elég, már be is nézek. A fiú kezeibe temetve az arcát, ül az ágyon. Rögtön elszomorít ez a látvány, s mikor elmennék, feláll. Lefagyok, mikor meglát, de nem tudok elmenekülni.
- Már bejöhetek?
- Be. - mondja. Ideges arckifejezése megrémít, nem akartam volna társalogni vele.
- Figyelj..... Mit beszéltél An-nel? - kérdezem. Gratulálok Gwen, a legrosszabb kérdés! Milyen ügyes vagyok.
- Azt, hogy neki ez barátság és nem számított. Persze, amikor a kis Niall csókolja akkor az más. - bámul ki idegesen az ablakon.
- Semmi baj. - megyek oda hozzá, s arca kezd nyugodtabb lenni.
- Szeretem Őt.
- Tudom. - nézek rá. Szeméből átérzem fájdalmát, s hogy a szíve is darabokban. Mind miattam.
*
Hirtelen ajtócsapkodás, s a lány nincs már a szobában. Gyomrom összeszorult, mikor visszanéztem a fiúra, aki intett, hogy menjek. Abban a percben mentem volna, de nem tettem.
- Menj csak.
- Nem tehetem. - lépkedtem közelebb a fiúhoz, majd leültem elé a földre.
- Miért nem? - néz fel rám két csillogó szemével.
Nem válaszolok csak nézek rá. Fürkészem szemeit, majd elmosolyodom.
- Mi az? - kérdezi ő is kicsit mosolyogva.
- Te mosolyogsz.
- Próbálok.
- Figyelj, a hangokból ítélve Niall most kiakadt és nem tudnám elképzelni, hogy... Nem! Nem kavarok többet! Elég volt ez is, minden az én hibám.
- Mi? - áll föl Ő is.
- Én mondtam An-nek, hogy legyen Veled. Nem akartam, hogy idáig fajuljon a helyzet.
- Tényleg te mondtad neki? - néz rám kérdően.
- Igen és bocsánat. Mindenért engem okolj, ne An-t, van így is elég baja szegénynek.
A fiú rám néz, majd arcáról leolvasom, hogy nem érti.
*
Ez a nap is elillan, s én idegesen sétálok a vendégszoba előtt. Lépteim gyorsak, de halkak is. A levegő hideg, s elég késő van már. Talán holnap.
Óvatosan nyitok be, de a lány már ébredezik. Kíváncsian fürkészem fáradt arcvonásait, miközben felriad a zajokra. Elmosolyodom, majd jobbnak látom elmenni. A lány felül, s engem néz.
A levegő megfagy.
Szinte egymás gondolataiba olvasunk.
Ekkor mosolyodunk el mindketten.
- Minden rendben? - kérdezem suttogva, mire a lány óvatosan bólint.
- Mondjuk úgy. - válaszolja suttogva.
- Elmegyek. - mondom neki, mire értetlen fejet vág, s hirtelen felugrik.
- Nem mehetsz el, Gwen! - mondja nekem.
- Csak sétálni megyek. Nyugi, kicsi szőkeség. - nyújtom rá nyelvem, mire látom rajta a megkönnyebbülést.
- Megyek veled. - mondja ezt már komolyan.
- Biztos?
- Felöltözöm és jövök.
Ekkor a lány elindult öltözni, én pedig halkan lementem a nappaliba. Ruhám egy harisnyából, egy rövid nadrágból, egy bőrdzsekiből és egy tornacipőből állt, mely felé egy lábszárvédőszerűséget húztam. szemem erősen kihúzva, bár bőröm már megszokta a festéket. Kezemet lassan húztam végig arcomon, s megfigyeltem vonásaimat. Nem az vagyok, mint régen.. Megváltoztam.
- Mehetünk? - kérdezi még mindig halkan, mire felugrok.
- Jól vagy? - kérdezi. Elmerültem, nem is figyeltem oda, de rámosolyogtam.
*
- Nem kéne itt lennünk.
- De.
A föld hideg, s a lány csak áll mellettem. Egy magasabb teraszról figyeltük a lent álldogáló körülbelül velünk egykorú fiatalokat. Cigivel a kezükben lökdösődtek, néha fel-fel nevettek. Élveztem a hideg arcomba fújó levegőt, míg a lány rendesen felöltözve is inkább indult volna.
- Mondom, hogy ez más terasza, mi lesz ha meglát? - kérdezi újra a lány.
- Leugrunk. Nem olyan magas. - mutatok le, mire a lány fejével követi ujjamat.
- Én nem ugrok le.
- Igazad van, én sem. - mosolygok rá, mire kicsit megnyugszik. - Nyugi. Ülj le, élvezd egy kicsit, nézelődj.
- Nem szeretem az ilyen helyeket.
- Akkor egy kicsit szabadulj fel! - fordulok felé testemmel, mire kissé félő arckifejezésével találom szembe magam. Nem szólal meg ezért folytatom: - Nyugi! Nem segít?
- Nem. - sóhajt egyet, majd rám mosolyog.
- Akkor gyere. - felállok, majd gyorsan ugrok le egy fokot, s utána a többit egy ugrással oldom meg. A lány nem követ, gondolom nem olyan hülye, mint.én és lemászik a lépcsőn.
- Normális vagy? - kérdezi tőlem már leérve.
- Lehet, hogy nem! - nevetek föl. - Na gyere! - húzom An-t, kezénél fogva, majd elindulunk.
Szinte futok, de a lány visszahúz. Nem akarja, de mindenképpen le akarom nyugtatni és unom a nyálas szövegeket, kicsit ki akarom élvezni az életet és ez Anette-nek az igazi módszer.
- Sziasztok srácok! - köszönök, mikor a banda furcsállóan kezd minket fürkészni. Egy-két évvel lehetnek idősebbek, néhány tetoválás, cigi. Annyira nem is voltak rosszképűek, itt egy pluszpont!
- Szervusztok Lányok! -köszönt az egyik fekete hajú, kissé Zayn-re hasonlító.
- Mi a nevetek? - kérdezi a másik, sokkal magasabb, s szerintem a legidősebb barna.
- Én Sophie vagyok, ő meg itt Rosie. - mutatkozok be. Régóta tudom, hogy sosem mondhatom meg a saját nevemet, attól függetlenül megkaptam a furcsálló arckifejezését An-nek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése